2010. augusztus 28., szombat

in memoriam...

Már Kolozsváron. Visszajöttem javítani, vizsgázni. Egy vagány kis nyaralás zárásának gondoltam ezt a kincses cityben töltendő néhány napot. Tény! Soha többé nem hagyok őszre vizsgát, mert "lesz időm majd tanulni rá", mert nem, na de ennyivel okosabb lettem.
Lényeg a lényeg, szép kis nappunk volt tegnap... nagy vinetasütési akció az udvaron, a tűzön, elbúcsúzás a szeretett nagynénitől és unkatesóktól, pakolászás, még Gabi bátyja gondosan előkészítette számomra az elhozandó elemózsia adagot és go gyergyóba, mert ott aludtam az éjszaka Ildikónál, onnan mentem a vonatállomásra hajnalban.
Gabi bátyja és Évi(a felesége), Bettyvel (a hugicám) kikísértek a buszmegállóba, kifele még fényképezkedtünk, vidultunk, aztán eljöttem.
Most meg nem vidulok...
Reggel 9kor hívott Lehel (az öcsém), hogy meghalt Gabi bátyja éjfél körül... Szív infarktus. Betty és Évi voltak otthon, ők kellett végignézzék tehetetlenül a kegyetlen eseményt. Húsz perc hiábavaló újraélesztés, egy átvirrasztott éjszaka, megtört szívek... én meg innen kolozsvárról blogolok, és a csapongó gondolataimat próbálom rendszerezni, és Isten elé vinni.
A szüleim nem díjaznák, ha most úgy döntenék, hogy hazamegyek a temetésre, ezért is nem szóltak az éjszaka folyamán, mert "nekem most a vizsga a fontos, és az otthoni hangulat most felkavarna, és nem tudnék tanulni". Valahol igazuk van... de úgy gondolom, haza kell mennem.
És a nagy fájdalom zuhatagban ami az egész családot nyirbálja, úgy érzem hálás vagyok a gondviselésnek...
Hálás, hogy a testvéreket egybe gyűjtötte még a nyárra, hogy gyorsan elvitte magával a mennyei partyba és nem hosszú szenvedések végterméke volt, és, hogy nem voltam ott...
Elég traumának az amit elmeséltek a testvéreim, és amit megélnek ők ezekben a percekben is. Kellek én most nekik, hogy bátorítsam, hogy vigasztaljam.
Közben meg azon gondolkodok, amit Zsuzsa írt:
"ha valaki meghal, igazából magunkat siratjuk és nem az illetőt. Nekünk a rossz, hogy nem láthatjuk, nincs már velünk...egy kicsit mintha önzőség is lenne részünkről...nem? Főleg, ha tudjuk, hogy az illető jó helyen van...Na, de mi van akkor ha valakit szeretünk, meghal és azért sírunk, mert valószínűleg nem adta át halála előtt életét Istennek? Akkor valószínűleg imáznunk kell érte..."
És ezért is hálás vagyok... Gabi bátyját eddig is a hite tartotta meg, még akkor is, ha az eszével tudott sok mindent, de a szívével nem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy tudta, hogy ezek az utolsó percei, még a feleségéért kiáltott, és az amatőr szájon át lélegeztetésre is kinyitotta a szemét... biztos vagyok benne, hogy utoljára Istenhez kiáltott, aki várta Őt, és akivel most együtt vannak:D
És nem bánok semmit, béke van a szívembe vele kapcsolatban. A második apukám volt, mindig gondoskodott rólunk, sokszor anyagilag is. És persze, mint minden szoros kapcsolatban, vannak nehézségek, vannak súrlódások. Húsvétkor mi is csúnyán összeszólalkoztunk, de már akkor kiengesztelődtünk, bocsánatot kértem, bár nem éreztem magam hibásnak, és ugyan akkor dühében nem mondott semmit rá, tudom, hogy elfelejtette, hogy nem maradt egyikünkben sem keserű szájíz a vita csata miatt. És tudom, hogy tudta, hogy mennyire szerettük, és én is tudom, hogy a kedvenc unokahúgai voltunk, különben nem lett volna minden egyes alkalommal az, hogy sírunk a búcsúzásnál, és hosszan öleljük egymást az érkezésnél.
Hiányozni fog, és kegyetlenek lesznek ez után a hazaérkezések az erős Gabi bátyjás ölelések nélkül, a nagy szociológiás traccs partyk nélkül, a sok gyerekkori és nagyis anekdoták nélkül, a lenmag olaj nélkül, az asztalnál a betöltetlen asztalfő nélkül, a csontok leszopogatásáért kampányolás nélkül, a legjobb tokányt főző cím birtokosa nélkül, a gondoskodó szeretete nélkül, az illata nélkül, a lépései dobogása nélkül, a szigorú de simogató hangja nélkül, a nevetése nélkül...
És a plusz sírfelirattal a nagyi sírjánál...

aug közepe után/ szabadon

Szeretnék olyan szabadon élni néha, mint a madár, vagy még nála is szabadabban… Soha el nem képzelt fokú szabadságot ismertem meg, és napok óta ez van bennem, nem telik el óra, hogy nem gondolnék rá.
Szabadnak érzem magam mindentől és mindenkitől, aztán meg rájöttem, hogy pont hogy kötött vagyok. Sokszor függök más véleményétől, nem merek olyan lazán dilis lenni mindig, mindenki előtt amilyennek érzem magam legbelül, és amilyen ha merek lenni, az emberek is csillogást látnak bennem.
Szeretnék belemenni abba a ködbe, amelybe az ember ha belemerészkedik a végtelen várja, de ebben is kettősséget élek meg: mi van, ha már nem tudnék visszajönni, és örökre a ködben ragadnék? És szeretnék féltékenység nélkül szeretni, nem, mert én milyen laza vagyok, hanem, mert „a szeretet nem féltékeny” (1Kor 13,4). Azt szeretném, ha ezt az érzést a világ legtermészetesebb dolgaként élném meg a hétköznapokban. Szeretném az elejétől a legvégéig az életem a szeretet himnusz alapján megélni, és úgy, hogy az Istennel élt életem valóban az Övé lenne, valóban csak az Ő véleménye számítana rólam: hogy csodálatosnak teremtett meg, hogy szeret engem, hogy gondoskodik rólam, hogy értékes vagyok az Ő szemében, és, hogy bármit tennék semmi nem tudna elszakítani a szeretetétől, és nem az, hogy mit gondolnak rólam az emberek akkor amikor valamihez nem értek maximálisan, amikor nem az ő véleményüket hanem a kisebbségét osztom, amikor valaki vagányabb és frappánsabb, mint én, vagy amikor szerényebb szeretnék lenni, mint amennyire vagyok.
Egyszer indultam el három napra úgy, hogy a táskámban néhány szendvics, egy esőköpeny és egy meleg felső volt. És a felpakolt kaja adaggal tértem haza, mert megtapasztaltam, hogy ott volt Isten velem, és mindent megadott: meleg menedéket és ételt a hideg elől, szerető embereket, ölelő karokat, viszontagságmentes utat.
Sokszor eszembe jut: „Nézzétek az ég madarait… csűrökben sosem gyűjtenek, mennyei Atyánk gondozza őket”
Én nem arra a szintű szabadságra vágyom ami azt jelentené, hogy kötöttségek nélkül élni, hanem érzelmi szabadság, attól a világtól, ami azt diktálja: „Nem teljes az életed ez és ez nélkül”, legyen az elismerés, hírnév, vélemények, anyagiak, emberek.

aug közepe/ tánc

Lejárt a nyár első számú lagzija. Király volt nagyon. Az egész násznép vagy táncolt, vagy kint levegőzött a tánc utáni meleg, izzadság miatt. Jól éreztem magam, de mindezek mellett egy újabb felismeréssel lettem bölcsebb.
Mindenem a zene, gyerekkorom óta, nem tud zene úgy megszólalni, hogy nekem valamim nem mozdulna ritmusra, ergo a tánc is lételemem. Teljesen felszabadulok benne, csodaként élem meg azt amikor két ember egy dallamra egyesül, átveszik a zene és egymás ritmusát, és egy testként mozognak, lebegnek, szállnak, kiegészítik egymást. De már a tánc leírásában érezhető, ez egy nagyon mély dolog tud lenni. Itt van a tánc veszélye. Olyan érzelmeket éleszthet fel, ami tánc nélkül nem biztos, hogy feléledne, de a test ereje megteszi. Ismerek olyan emberkéket, akik együtt jártak táncolni, és utána be kellett lássák, az egymás iránti vonzódásuk egyedül a tánc számlájára írható. Férfiaknak és nőknek lettünk teremtve, testben és lélekben egyaránt, és ez a test működik, és befolyásolja a lelkünk működését is.
Hallottam egy nagyon jó beszólást megtért keresztények számára, akik megélik a tisztaságukat: a tánc a szeretkezés számukra. Milyen szép…
Summa summarum akkorááááákat szeretkeztem ezen a lagzin. És éreztem, ahogy a tánc elbódít, ahogy a férfi kéz a derekam fogta, én meg a hátát, ahogyan a lába a lábamhoz ért, ahogyan az arca az arcom mellé került, vagy amikor a pillanat úgy hozta, hogy egész közelről egymás szemébe pillanthattunk.
Mekkora csoda ez a tánc, és milyen vékony penge él…

aug eleje/ Testvér

Pörög a nyár, pörögnek az események, és mint ezt már jó előre tudtam, a tanulás szóba sem jöhet. Na nem, mert minek, hanem, mert egyszerűen szemhunyásnyi időm sincs rá. Bár most már a gyertya kezd csonkig égni, úgy hogy lassan nagy akcióba kell lendítsem magam. Az elmúlt 4 napból 3 nap bográcsozni voltam, különböző helyeken. A kanadai nagybácsi nyolc távol töltött év után egy időben vetődött haza velünk, így telt ház van nálunk, és full rokon látogatás, és sok sok meghívás, közös eltelt idő „pótlás”. Innen a nagyon zsúfolt életvitel, amibe még a tanulás nem kapott helyett, annál inkább az erdő, Libán, a Baricz kanyar, a rokonok rezidenciái. Különösen nagy örömet nem okoznak ezek a nagy hepajok, fárasztanak a protokoll dumák, a felszínes viselkedések, és a mindenki „urizálódása” a kedves nagybácsi miatt, akit amúgy félreértés ne essék, nagyon szeretek, csak… az itthoniak, azt hiszik, hogy ők, hozzá képest túl „kevesek”, és ebből kifolyólag legtöbbek életében hirtelen, minő meglepő, a változás szele kezdett fújni.
A hugicámmal annál királyabbak vagyunk, ontjuk a „csemerséget :))”, nem fogunk mi is, három estéből kétszer a világ sötét politikájáról, és irányítóiról hosszasan diszkurzusokat tartani.
Teljesen le vagyok fagyva, sokkolva, hidalva… elmondani nem tudom… amikor a három testvér (édesapám, a kanadai nagybácsi, és az egyik itthoni bátyj) esténként összeülnek a nappaliba, és ilyen stupidságokat osztanak. Igazából, titkon szerintem nagy dolgot vártam a nyár ezen szeletétől. A testvérek majd újra testvérek lesznek sok év után, nagyokat fognak traccsolni, és nem lehet őket majd szétválasztani, és folyton az egy szem lány tesójuknál fognak ülni, és valóban kihasználják, ezt a fantasztikus lehetőséget… de nem.
Ezzel szemben látom a mi testvéri kapcsolatunkat. A nagy népsűrűségnek köszönhetően, mi hárman, a „gyermekek”, a régi házban alszunk. (Két héz van: a régi, az apáék családi háza, még a nagyi idejéből, rusztikus formában:P és egy új, ami modern, ez van használatban, télen is lakható:P) Esténként atom nagy, őszinte traccs party-at nyomunk le. Vagy mi vagyunk már túlzottan közeli kapcsolatban egymással, vagy ők nem értették még meg ennyi év után sem, hogy mi az, hogy test-vér (szándékosan írtam külön).
Csúcsszuperfantasztikus volt a tábor, a szolgálat, újra átformált Isten, és magához ölelt (szó szerint), Ő a the best, mint mindig és amúgy is jó itthon lenni. Egy teljes estén át kerültük Ildikóékkal gyergyót. (aki tudja mekkora a város, megérti, hogy miért akkora dolog ez:)) Megismertem két atom jó fej második unoka tesóm. Naaaagyon király a régi emberkékkel találkozni, és kacag a kicsi szívem, az ilyenek hallatán: „Örültem, hogy összefutottunk. Cseréljünk számot, még felhívlak, valamikor találkozzunk.” Aztán vagy felhív, vagy nem, de jól esik akkor is:D Ja és öt perc erejéig témáztam életem első viszonzatlan szerelmével, akibe fülig, sőt még jobban bele voltam zúgva, rájöttem, hogy… hát, hogy is fogalmazzak… nem egy nagy eresztés:P:)) Attól helyes, édes, csak na:P nem nekem:P

2010. augusztus 13., péntek

porgos napok

Tobbek keresere, igen elek:D Es jol vagyok:D Es kozben a laptopon keszulnek a beszamolok, de most nincsenek nalam,alfaluba hagytam. De hamarosan lesznek friss hirek rolam.
Szeretek itthon lenni, szekely land-en,jol erzem magam, persze itt sem minden rozsaszin mindig. Es tele vannak a napjaim klasz dolgokkal, es apro oromokkel. Ha olvasod ezt ismeretlen ismerosom... lattalak gyergyoba:D