2010. február 22., hétfő

start vonalnál- lelkesen

Ma elkezdődött hivatalosan is a második egyetemi félév, azaz nekem a negyedik (Húúú...az már azt jelenti, hogy túl vagyok a felén...)és vele együtt a tanítás is. Fura volt látni reggel, hogy hogy benépesedett a város, külön kihívást jelent tempósan haladni a nagy emberkavalkádban, de egyben vagány is...újra beindult az élet:D Jó hangulatú órával kezdtem, és sikeresen be is lelkesített a jövő félév gondolata, előre látható képe. Persze ezt a nagy lelkesedést más máskor is mintha már éreztem volna, mégis most valahogy máshogyan élem meg. Talán ez lesz a fordulópont:D
Rájöttem, messzemenően a legzsúfoltabb félévem lesz. Addig még nincs is baj, hogy minden hétvégére valami van, amit meg kell csinálni, ahová el kell menni, (hogy mikor megyek majd haza... nem tudom) a baj csak ott kezdődik, amikor már most kezdenek egymásra tevődni a dolgok. És még csak nem is az van, hogy túlvállalom magam, és én mászok bele a dolgokban, hanem ezek jönnek, és meg kell csinálni s kész.
A közösség vezetés sok mindent hoz magával, új feladatkörökkel ismerkedek meg, kipróbálhatom magam valami igazán komolyban, szervezésekben, kapcsolattartásban, egészben látásban, koordinációban.
Az egyetemen is... még meg sem kezdődött, és máris három darab, egész félévre szóló komoly munkám van...No de, nem hiába az a kedvenc igerészem, ami...
"Mindenre van erőm a Jézusban, aki megerősít engem"
Lényeg a lényeg... nem panaszkodom. Valahol örülök, hogy ezek vannak, a múlt félévben el voltam tunyulva, most legalább hasznossá tehetem magam:D Fejlődhetek egy csomó területen:D Megismerem önmagam és nem csak:P
Újabban nem volt üres járat a napjaimban, nem voltak olyan perceim, amikor csak elvagyok, csak ábrándozok, csak traccsolok magammal. Ez a rész az imaidőmre korlátozódott. Érzem, ahogy Isten egyre közelebb jön hozzám, bátorít, hogy ne aggódjak a holnapért, a jövőmért, mert Ő itt van segít, fogja a kezem. Lelkesedést és örömet ad a szívembe.
Úgy érzem nagy kihívást fog jelenteni majd ez a félév arra nézve, hogy ne csapjak át gépbe, aki mechanikusan elvégzi a tennivalóit, hanem figyeljek magamra, az érzéseimre, a vágyaimra, azokra a dolgokra, amik örömmel töltenek el, vagy éppen csalódást okoznak, és pláne... a kapcsolataimra.
Nem a teendőkért és nem magunkért,nem a saját önző lényünkért, a saját boldogságunkért kell éljünk és azt hajszoljuk, figyelmen kívül hagyva mindenkit, még ha kell a porba is nyomva bárkit a sikerért, a dicsfényért, hanem emberekért, azért, hogy másokat boldoggá tegyünk, színt vigyünk az életükbe, hogy közösségben éljünk és osztozzunk az örömeinkbe.

2010. február 15., hétfő

:( vagy inkább :) ?

Úgy döntöttem, kitörök a csendből és írni fogok...
Egyik kedves barátom, aki hatására végülis elkezdtem írogatni, néha rám- rám szól, hogy na mi a szitu a bloggal... el lett hanyagolva...:P (Köszi Nusi, izé tubarózsám, violám, gyöngyöm:P )

Szóval... újra a kincses cityben. Próbálom magam összekapni, lassan belerázódni az itteni tempóba és a teendőkre figyelni, mert lesz belőlük egy szekérrel erre a félévre, amit nem panaszkodás képpen mondok. Nagyon szeretem a második félévet:D Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag ekkor jobban tetszenek a tárgyaim, na és meleg lesz... valamikor... mert most még tél van, no de hát jön még kutyára kamion... (vagy ez most nem talált ide:-? Áh mind1, kit érdekel?:P )
Mindenképp, nagyon várom már a tavaszt, a napsütést, a szandis időket, amikor megtelik a város amolyan igazi egyetemi város feelingel, ricsajjal, nevetéssel, jókedvel, felváltva a téli beburkolózást, fagyos hangulatot:D

És nem csak így, hanem lelkileg is. Nem tudom magam hová tenni. A vakációban életem egyik legnagyobb traumája ért, amiből azóta lábalnék ki, ha tudnék, és ha azóta nem keserítené az életem még egy marék mindenféle, na de szokták mondani, hogy ha jön valami, az aztán jön "csűstűl".

In medias res:Szinte megerőszakolt egy pasi otthon, szatmáron

Azt hittem ez velem soha nem fordulhat elő. Hát de... Nagyon nincs mit ecsetelni a storyt, nem is szivesen teszem. Végülis nem bántott, hozzám sem ért, de elég volt a trauma és az a néhány perc, ami alatt reális esélyeket láttam arra, hogy legroszabb esetben másnap egy kukából szedjenek ki kiskanállal. Egész idő alatt egy dolog járt az eszemben: nem engedi meg az Úr, hogy ez megtörténjen velem. Erőt adott, bátorságot (már amennyit ebben az esetben kaphattam) és hitet, hogy nem, ez velem mégsem történhet meg,... és most az Ő kegyelméből itt vagyok,sértetlenül.
Az eset óta rettegek akár otthon vagyok, akár az úton vagyok, akár egyedül, akár másokkal, és erre tevődnek rá az álmaim, amik kínoznak. Tudom, ez a sokk hatása még, de már érzem, hogy lassan lassan alakulok, mint a púpos gyermek. Még néhány nap, sok ima és néhány vidám, ezt feledtető pillanat, és máris jól leszek:D

Holnap lesz az első ilyen:D Meglepetés szülinap szervezőben vagyunk Zsuzsával, Gabecnek:D És hamarosan el kezdünk dolgozni az első kiadandó CD-en az Új Reménnyel:D És jön a második félév, és ezzel együtt az új tárgyak, na és ezerrel a közösségvezetői tevékenység, és az éppen szervezés alatt álló kurzusok teendői.
Oh jeee... félig tele van a pohár:D

2010. február 5., péntek

takarék lángon

A holnapi vizsgámra való tanulás közepette, vagy már a feladás határában elolvastam a barátaim blog bejegyzéseit. Ha eddig azt hittem, hogy nekem a legrosszabb, hogy még itt vagyok a most már nem is annyira kincsesnek tartott városban a holnapi utolsó vizsgám miatt, most már tuti biztos vagyok benne... nagyon kaka nekem:P Mindenkinek vége...sikeresen vagy sikertelenül, de vége. Nincs már sok szufla bennem, kimerültnek érzem magam. A mai vizsga után hazaérve 3 órán át élveztem ágyam megtartó melegségét, és így is alig tudtam kikényszeríteni magam a tankönyv javára.
Szükségem lenne egy meleg ölelésre, egy felüdítő sétára, ami alatt nem arra kell gondolnom hogy hazaérve tanulnom kell, egy magány mentes napra...
Alig várom, hogy elteljen az elkövetkező 24 óra, amikor is már útban leszek haza:D De addig még egy szóbeli, amire sehogy sem tudom összeszedni magam...